A Terror házánál van egy felirat: "Bár a bűnösöknek megbocsátunk, a múltat nem feledjük."

De hallottam erről ilyet is: "Megértem, hogy miért tette, de nem bocsátok meg."

Akkor most hogy is van ez? Hogy lehet bűnhődni? A jóvátétel nem segít? Lehet-e egyáltalán jóvátételt nyújtani? Lehet-e egyáltalán megbocsátani? Bizonyos bűnök esetében nem valószínű. Azt mondják, hogy magunkért, a magunk lelki békéjért bocsássunk meg, nem a bűnös kedvéért. És ha nem megy? Akkor nem megy. Marad a düh, a harag, a gyűlölet, a mély felháborodás, az engesztelenség. De ezek is segíthetnek feldolgozni a múltbéli traumákat. Nem biztos, hogy szükség van olyan mértékű jóságra és nagyvonalúságra, ami a bűnös feloldozásához vezet. Egyedül maga a bűnös adhat némi enyhülést. Bár a puszta bocsánatkérés nyilván nem elég, főleg akkor nem, ha csak formális és nem teljesen őszinte. Az "áldozat" ezt mindig érzi, melyikről van is szó.

Bocsáss meg! – kéri sokszor az elkövető. De miért fontos ez neki? Mert mardossa a bűntudat? Vagy egyszerűen nem tud élni mások haragjával, felháborodásával. (Kivéve a pszichopatákat, akik nem éreznek semmit.) Ő is csak az elfogadásra, ne adj Isten, szeretetre vágyik. Választhatja az önbüntetést is, ahogy sokan meg is teszik. Nehéz. Senkit nem merek megbocsátásra buzdítani. Talán csak valamiféle megértésre.

Miért nem jó kövérnek lenni? Persze az esztétikai és egészségügyi szempontokon túl. Nos... meglátunk egy kövér embert, és az első, ami feltűnik, a túlsúlya. Nem a szép, szőke vagy fekete haja, nem is a nagy szemei, nem is az, hogy milyen okosan beszél, milyen figyelmes, kedves ember. Mindent felülír az első benyomás: kövér! Tehát azért nem jó kövérnek lenni, mert a háj eltakarja az egész embert, még akkor is, ha bőven lenne mást is észlelni belőle. Ugyanez vonatkozik a fogyatékkal élőkre, a keresszékesekre, a féllábúakra, a csúnya bőbetegségben szenvedőkre. Erről eszembe jut a vicc:

– Hogy szólíthatom? Fogyatékos? Rokkant? Kerekesszékes?

– Hívjon csak Józsinak.

A kövérségnek azonban van egy előnye: ha nehezen is, de megváltoztatható: le lehet fogyni.

Sokaknak okoz bűntudatot, hogy azzal, amit tettek tönkretették egy másik ember életét. Lehet, hogy valóban nagy fájdalmat okoztak valakinek, de gőg azt hinni, hogy egyedül képesek vagyunk bárkit tönkretenni. Valakinek az összeomlása mindig sok vagy más okokra vezethető vissza, nem lehet csupán egy emberre mutogatni, aki csupán a végső kiváltó ok, stresszfaktor volt. Ez nem feloldozás akar lenni a "bűnös" iránt, csupán igazság-szolgáltatás arra nézve, hogy Ő tehet mindenről.  

Rossz a kudarc, rossz megélni, hogy valaki utál, rossz, ha kiabálnak velem, ha nyilvánosan megaláznak, sértegetnek – ez mind rossz. De van, ami ezeknél is rosszabb. Ha ignorálnak, ha tudomást sem vesznek rólam, ha akár szóban, akár írásban nem válaszolnak. Türelmes vagyok, tudok várni, na de ha soha nem érkezik válasz... Válaszolni, reagálni fontos, azzal emberszámba veszem a másikat. Bár velem is elofordult már, hogy nem reagáltam, igaz, nehezemre esett, akkor, amikor gyűlöletcunamit zúdítottak rám. Mit lehet erre mondani? De ha kérést, kérdést intézek valakihez, és nem jön válasz... csak a hallgatás. Mintha nem is léteznék. Ez az igazán megalázó. 

Kísérteties, ahogy az ember lánya/fia bizonyos dolgokban követi a szüleit. Most nézzük csak a pénzügyeket. Anyám elvei, vágyai: soha hitelt nem venni fel; soha kölcsönt nem kérni, így soha nem tartozni senkinek; segíteni a már felnőtt gyerekeinket a jelenben; megoldani, legalábbis induláskor, a lakáshelyzetüket; lakásunkat a gyerekünkre hagyni; némi pénzt is a gyerekeinkre hagyni.

Ezt tette anyám, ezt teszem én is. Annyi a különbség, hogy neki egy gyereke volt, nekem három van. De görcsösen követem a példáját.