Közösséget mesterségesen, kívülről nem lehet létrehozni, az csak spontán módon szerveződhet. Így van ez akkor is, ha közös érdeklődésű, hasonló korú, hasonló sorsú emberek kerülnek össze. "Osztályközösség" – hallottam sokszor. Nos, minden osztályban, ahová jártam, voltak klikkek, volt egy-két barátság két ember között, és voltak a magányos kívülállók. Volt úttörőcsapat, őrs – de igazi közösséget nem alkottak. Még az önsegítő csoportok sem jelentenek igazi közösséget, bár az alapproblémájuk és céljuk azonos. Talán a vallási alapon szerveződő közösségek valóban léteznek, de csak akkor, ha minden tag önként és teljes odaadással csatlakozik. 

A múlt egy mocsár. Belesüllyed minden, ami történt velünk. De a jelen is mocsár, mert nem tudunk szabadulni a múltunktól. Mocsár, süllyedés, halál. A jövő meg a megmászhatatlan Csomolungma.

A divat pszichológiáján gondolkozom, merthogy nyilván a divatnak is van szociálpszichológiája. Most nagy divat az olyan nadrág, ami a térdén szakadt, lyukas. Amikor valaki először egy ilyet húzott fel, nyilván deviáns akart lenni, lázadni akart a szabályos öltözékek ellen. De ez sokaknak megtetszett, és mára divattá vált. Így már az a deviáns, aki "rendes" farmert húz fel. De vajon mitől ilyen tartós ez a divat? 

A szeretet fontos. A szeretet fontosságának hangsúlyozása őrjítő.

Ha segítségre szorulsz, és többen is felajánlják, hogy szívesen segítenek, fogadd el! Merd elfogadni. Ehhez persze hozzád közelálló emberekre van szükség, akiknek az őszinte felajánlásában megbízol. Gőg, mindig visszautasítani a segítséget.

Ezt a gondolatot valójában loptam, de nem hiszem, hogy bárhol megjelent.

Ha kölcsönkérnek tőled, adjál. De csak annyit, amennyi nem fáj, hogy soha nem kapod vissza.

Nem a szex az intimitás legmagasabb foka. Végül is szexelni bárkivel lehet, akár egy idegennel egyszeri alkalommal. Intimitás a másik igazi megismerése, megértése és elfogadása. Intimitás az, ha megérintem a kézfejét, és ezzel fejezem ki, hogy empatikus vagyok vele. Intimitás, ha a szerettem a lázas homlokomra helyez egy hűvös törülközőt. 

Nem igazán az én eredeti gondolatom, de egyetértek vele: Bizonyos kor után, legalább 40 év fölött, már nem hivatkozhatunk lelki problémáink miatt a gyermekkori traumáinkra. Persze nem árt szembenéznézni velük, valamennyire megérteni őket, megérteni a felmenőink tetteit vagy mulasztásait. De felnőtt emberként jó kézbe venni a sorsunkat és magunk alakítani. Tovább lépni. Ez nem könnyű, de lehetséges.    

Írj, ha tudsz írni. Ne írj, ha nem tudsz. De írj, ha még nem tudod, hogy tudsz-e írni.

Az imént írtam a "nagypofájú", de rosszul beszélő emberekről. Most a hallgatásról, illetve a reakció hiányáról szeretnék szólni. A hallgatás bizonyos helyzetekben rosszabb, sértőbb, mintha valaki lyukat beszél a hasadba. Azt jelenti, hogy semmibe vesznek. Hogy nem érdemlek választ. Ez lehet face to face helyzet (átéltem már ilyet), amikor a kérdésemre nem kaptam választ, de nem azért, mert az illetőnek elakadt a szava, és nem tudott mit mondani, hanem egyszerűen nem akart. Mi a helyzet a levelekkel és az e-mailekkel? Ha sértő, engem bántó levelet kapok, bizony sokszor én sem válaszolok, jobb ez így, mint felesleges vitába bonyolódni vagy mentegetődzni. Akkor is valamennyire értem, ha csupán információt közlök valakivel, bár anyni választ ez is megérdemelne, hogy: kösz. Tudom, hogy az emberek elfoglaltak, vagy túl sok levelet kapnak, egyszerűen nincs idejük mindenre válaszolni. De könyörgöm: ha nincs komoly akadálya, örülnék egy válasznak, legyen az akármilyem rövid is.