Vannak emberek, akik (látszólag) kiválóan kommunikálnak, ömlik belőlük a szó és az érvelés – megállíthatatlanul. Egyikük olyan, hogy csak mondja, mondja, de éppen a lényegre nem jön rá a hallgatója, vajon az adott témában igent vagy nemet akar mondani. Mert bizony az illető – talán valamiféle következményektől tartva – nem mer egy adott kérdésben nyíltan állást foglalni. És valójában kifacsarja a nyelvet. A másik típusnak is jó a beszélőkéje, lehengerlő a stílusa, gazdag az érvrendszere, de esze ágában sincs a másikat meghallgatni, vagy a másik mondandóját figyelembe venni. A harmadik is jól beszél, és persze sokat, nem hagyja szóhoz jutni a másikat, de igazában semmi fontos és elfogadható érvet nem mond a döntése mellett. Akár mondhatna annyit: "csak". Mindegyik típussal találkoztam már, különben is eléggé hasonlóak egymáshoz. Nagy az egójuk. A hallgatójuk néha megpróbál közbeszólni – többnyire sikertelenül. Okos, de idegesítő figurák. A nyelv és a beszéd kölcsönös kommunikációra való (kivéve talán egy előadónak), de ők nem arra használják.